MÓROCZ ZSOLT Csillagkeresőben CSILLAGKERESŐBEN. Az éjszaka közepén az országúton találtak rá egy hatéves német fiúcskára, aki pedálos kis-autójával elment otthonról, hogy „csillagokat keressen” – közölte az Észak-Rajna-Wesztfáliai Münster város rendőr-sége. Kihasználva, hogy szülei már alszanak, a gyermek melegen felöltözött, és kisautójával elpedálozott a közeli Altenberge irányába. A rendőrséget egy felnőtt autós riasztotta, miután észrevette a felettébb szokatlan, kivilágítatlan járművet. Újsághír) Talán akadnak néhányan a média galaxis alatt, akiket elbűvöl ez a kis történet. Magam a legszebb és legmélyebb példázatok között tartom számon a látszólag igénytelen tudósítást. Mintha Konfuciusz szólalt volna meg; vagy Saint Exupéri kis hercege indulna ismét útnak az ezredvégen. A rövidke cikkecskére azért figyeltem fel, mert régóta foglalkoztat, hogy meddig él még a gyermekekben az igazságba és jóságba vetett hit? Mikor érkezik meg az újbarbárság zászlai alatt az a nemzedék, amelyik nem ismer többé értéket, csupán célszerűséget, hasznot, örömelvet, nagyjából mindazt, amit az újhedonizmus címszó alá lehet gyűjteni. Az első kérdésre azt felelhetném, ha erősebb vonzalmat éreznék a közhelyek iránt, hogy a jóságba és igazságosságba vetett hit addig él a gyermekekben, amíg valódi meséket hall. Ehhez azonban választ kell találni arra: mi a mese titka? A szakemberek egyetértenek abban, hogy a mese a mítoszból származik. Alapfunkciója is hasonló: a káoszt univerzális renddé, az emberi világot szabályozott társadalommá szervezi. Megkülönbözteti a jót a rossztól, mégpedig etikai tételek megfogalmazása nélkül. A gyermek nem fogalmakban ragadja meg és éli meg a világot, hanem történetekben és jelképekben. A mese alakítja ki benne azt a nehezen körülírható képességet, amit erkölcsi érzéknek, a görögök nyomán ethosznak hívunk. Ennek genezisében semmi köze sincs a tételes etikához. Az erkölcsi szókészlet kisgyermekkorban a jó és a rossz ellentétpárját nem a morális mezőben alkalmazza, a jó és a rossz annyit jelent: szabad és nem szabad. Az erkölcsi érzék a mesék hozadéka. A mítosz és a mese a tudattalanhoz szól, nem a tudat fogalmi nyelvét beszéli. Jung és tanítványai amellett törnek lándzsát, hogy a tudattalan kizárólag a szimbólumok, mítoszok, mesék nyelvét érti. Mára, a filozófia nyelvi fordulata után tarthatatlanok a régi nézetek a nyelvet illetően. Nincs nyelv, egy mindent feltáró metanyelv, amint nincs egyetlen szótár a jelenségek leírására. Szótárak és nyelvek vannak: korok, vallások, ideológiák, tudományok, szerzők szótárai. Ebben Wittgensteintől Polányi Mihályon át Rortyig számos szerző azonos véleményen van. A nyelv, Polányit idézve, gondolkodásunk referenciakerete, amelyen belül értelmezzük tapasztalatainkat. Ez lenne a dolog racionális megközelítése. Léteznek azonban az interpretációnak ellenálló tapasztalatok, amik elemezhetetlenek. A szimbólum lényege éppen az, hogy képes valami önmagán túlit közölni. (Ha verbálisan életre keltett szimbólumról van szó, akkor nyelven, ha vizuálisan, akkor képen túlit közöl.) Ezt a kommunikációs közeget nevezi Eliade szentnek, Kolakowski vallásosnak, Hamvas szakrálisnak, Jung szimbolikusnak, Otto numinózusnak, a teológusok misztikusnak. Ilyenkor a nyelv önmagát meghaladó tartalmat közvetít, kinyílik fogalmi zártsága (a transzcendens, mitikus, misztikus, mesés vagy éppen metafizikus sík felé) és a szavak jelentése szemantikailag szinte meg-határozhatatlanná válik. A szó a kognitív elem mellett olyan analizálhatatlan hatásegységekkel töltődik fel, melyek racionálisan követhetetlen képzettársításokat hoznak létre. Megteremtik a maguk logikailag meg-kö-zelít-hetetlen asszociációs terét. Ennek csupán hatását ismerjük, a mű aurájáról, a mese hangulatáról beszélünk, ám működése rejtve marad. Piaget a szimbólumképzés etikai jelentőségét abban látta, hogy az a prelogikus gondolkodás fázisában fenntartja a pszichés egyensúlyt, továbbá előfeltételezi az érzelmek későbbi tudatos szabályozását, amiből utóbb kialakulnak a „normatív értékrendszerek az erkölcsi érzelmek, amelyek aktív működése az akarat”. V.E. Frankl nem a carteziánus hagyományban nőtt fel, így a lelkiismeretre és a tudattalanra, nem pedig az ítéletre és akaratra helyezi a hangsúlyt. A lelkiismeret – állítja – tudattalanban gyökerezik; az emberi lét nagy egzisztenciális döntései mindig tudattalanul történnek. Frankl szerint a lelkiismeret prelogikus: „Éppúgy, ahogy a tudomány előtti és ontologikusan megelőző prelogikus lét-érzés, létezik, egy premorális értékfelfogás, amely minden kifejtett értéket megelőzött” és „soha nem racionalizálható maradék nélkül”. Nos, ez a premorális értékfelfogás a mesék világába nyílik. A filozófusok tiszteletre méltó makacssággal hirdetik az etikai isme-retek szükségességét. A gyakorlat azonban rendre rájuk cáfol: az immorális vagy erkölcsileg elítélendő tettek ritkán származnak tudatlanságból, sokkal in-kább a nagy gonddal kidolgozott, elméletileg tisztázott tételek figyelmen kívül hagyásából, magyarán megszegéséből erednek. Természetesen nem a tanmesékről, erkölcsi példázatokról van szó. Ezek legföljebb a visszásságokat mutatják fel, olcsó, néha bántóan együgyű tanulságok levonásaival. Amiről beszélek az a tündérmese (vagy varázsmese Propp meghatározásában). A mese kialakította erkölcsi érzék nem foglalható tételekbe, legföljebb tág, rugalmas ellentétpárként értelmezhető. A jó és a rossz mindenkor azonosítás kérdése. (Rossz az eretnek, a kulák, a nép ellensége; vallási, politikai szezononként.) Mivel a mese amivel egy utat – morális töltésű életutat – mutat be, ahol leleményesnek és tisz-tességesnek kell lennie a főhősnek, hogy leküzdje a nehézségeket, való-jában a jóra való képességet<D> alakítja ki. A magyar nyelv csodálatos pontossággal és erővel fejezi ki ennek végtermékét, mikor lelkiismeretnek nevezi. Amennyiben pedig szembe kerülünk önmagunkkal: a lelkiismeret furdalni kezd bennünket. Ebből a pszichés önismeretből, ami tudatos és tudattalan egyszerre, levezethető a felettes én normarendszere és a tudat-alatti elfojtásai. A lelkiismeret zavaraiból jönnek a bűntudat görcsei, a neurózis különféle nyűgei, az öncsalások sorozatai, a meghasonlások. Camus valami hasonlóról beszél, amikor azt mondja, hogy számtalan embert látott nagyon erkölcsösen és nagyon rosszul cselekedni, és tapasztalta: „a becsületességnek nincs szüksége szabályokra”. A mesék olyan normát alakítanak ki a gyermekekben, melyek nem foglalhatók rendszerbe, tételbe, de még paradoxonokba sem, hanem dinamikusan működnek, nevezzük így: a lelkiismeret hajlamai szerint. A rossz tett rossz lelkiismeretet szül: félelmet, pszichés egyensúlyvesztést gyermekkorban; elfojtást és bűntudatot felnőtt korban. (Csupán zárójelben: a törvények betartása sem lehet irányadó: századunkban a KZ-ék és a gulagok törvényesen teltek meg). Az ősi kultúrák a képnek és a szónak mágikus erőt tulajdonítottak. A szó, az ige hatalmába vetett hitről tudósít a Bibliában a Teremtés könyve. Az egyiptomiak azt gondolták, ha valaki kimondja egy halott nevét – pl.: a kartusban lévő fáraó hieroglifáját – akkor azt életre kelti. A Kalevala<D> léha Lemminkánenje a mocsárba tudta énekelni ellenfelét fegyverestől, varázs-igéstől. Minden nép ismer rontásokat, ráolvasásokat, sőt, a világ lényegét kifejező szavakat. (A tibeti szerzetesek om-ja pszichológiai értelemben egyszerre jelent mindent és semmit.) Az ősi, mágikus maradványokat elcsökevényesedve ugyan, de őrzi a lelkünk. (A csalódott szerelmes elszántan széttépi hajdani kedveltje képmását; Kádár János nem szívesen ejtette ki Nagy Imre nevét.) Freud feltételezte, hogy a psziché tartalmaz bizonyos archaikus maradványokat. Jung pedig bizonyosra vette az ősi psziché működését, nem csupán a gyermekben, de öntudatlanul a felnőttben is. A mesék üzenete, lelki kódjai ezekhez az ősi maradványokhoz szólnak. Ebben az értelemben a mese maga nyelv, ami a homályos kezdetekben, az animizmus, a mágia korában kialakult hiedelmekkel fejlődött, tökéletesedett máig. A mesében kenyerek kiabálnak ki a kemencéből, békákból jóvágású, partiképes királyfik lesznek, táltos paripák adnak megszívlelendő tanácsokat. Minden emberi, mintha lelke volna, úgy érez és cselekszik. Nem kell hosszan bizonygatni, hogy a mitológiából ismert elemekkel van dolgunk: az átváltozással, a beavatással, vagy még régebbi rítusokkal, a mágia és animizmus, ki tudja, milyen időhatárokat körülölelő világával. Az animizmus nyomai már a barlangrajzokban felfedezhetők. Nehéz megmondani, milyen fokán állhattak őseink a tudatosságnak, de annyit talán megkockáztathatunk, hogy tisztában lehettek azzal, nem az állatot, hanem annak lelkét ejtették zsákmányul képmása lefestésével. (D. Morris elejtett vadakról beszél, mivel patáik nem álló, élő állatot jeleznek. Ebből engesztelő szertartásra is következtethetünk. Leroi-Gourhan viszont az összes elméletet kétségbe vonja: tények vannak és szerinte fölöttébb kétes magyarázatok.) A lényeg annyi, hogy a psziché több tízezer éven át fejlődött, és ennek a fejlődésnek az állomásait szinte lehetetlen nyomon követni. Állandóan értelmezési nehézségbe ütközünk. A mítosz választ adott a születés-élet-halál kérdésére; a mese az ősi rétegekhez eljutva, az én-erőket képes máig mozgósítani. Kissé homályosan, de valami olyasféle érzés születik meg a gyerekben a mese hatására, hogy „nem szabad a másikat bántani”. A mesében mindig a jó győz, a rossz megbűnhődik. A jót sokan segítik; aki jó, ha gyönge is, erőssé lehet, a csúf széppé, a szutykos, koszos, gyáva – bátor, ragyogó királyfivá. De ezt csak jó úton érheti el. Itt nem kifizetődő csalni. Ellentétben az élettel. Sokan féltik a gyermekeket a mese idealizált, „hamis” világától, vagy éppen szörnyeitől. Tolkien mondta, hogy sohasem sorolta a sárkányt az állatok ugyanolyan rendjébe, mint a lovat. A sárkányon ott volt a védjegy: made in Tündér-ország. Esetünkben a Tündérország, az animizmus, az archaikus maradványok, a tudattalan szimbólumokat terem-tő rétege ugyanezt a lélektani szintet jelenti. Ebbe a mélységbe nem tudunk tovább ereszkedni a szavak segítségével. Itt a lélek önmagáról beszél – Jungot idézve – tudatunktól függetlenül. Megszólal az ótestámentumi kígyó, a táltosparipa és a szólószőlő. A kérdés csupán az, kihez és hogyan jut el üzenete? A néprajzi szakirodalomban evidencia, hogy a mese szerkezete töké-letes. A népmese „a közélet viszonyai fölötti tárgyú kerek-egész elbeszélés” – Arany László meghatározásában. (A közélet viszonyai fölötti: a nem köznapira utal. ) Ez ügyben Nagy Olgát szokás még idézni, aki azt mondja, a népmese a struktúrák struktúrája. A mese szerkezete különösen alkalmas arra, hogy összekösse a tudattalant a tudattal. Ezt az állapotot nevezi Mérei és V. Binét Ágnes a gyermekeknél kettős tudatnak, mikor a psziché szinte megkettőződik: éber tudatként és álomtudatként működik. (Valójában ekkor teljesedik ki a lélek, két ellentétes pólusa egyesül, önmagává lesz. Ezt számos vizuális szimbólum kifejezi, legismertebbek a mandalák és a kínai jin-jang. A magyar népmesékben az égig érő fa metaforája felel meg a különböző tudatszinteknek.) Mérei és V. Binét arra hívja fel a figyelmet , hogy a kettős tudat kapcsán az átélés kettőségéről van szó, ami „feszültségteremtő és feszültség-elvezető”. A mese alapelemei újra és újra megteremtik ezt az állapotot az állandó ismétléssel. Az ismétlés, a verbális fordulatok, a sorrend, a szereplők allegorikus jellegének felismerhetősége – még inkább átélhetősége! – segíti a gyermeket önmaga homályos érzelmeinek feldolgozásában, a világban való eligazodásban. Biztonságot adnak a felsoroltak és egyensúlyban tartják. Leve-zetik a szorongásokat, képzeletét fejlesztik, mégpedig a problémamegoldás irányába. Különösen fontos, hogy a népmesét az orális hagyomány teremtette. A mesélő és a hallgató között közvetlen viszony állt fenn. Lehetett kérdezni, érzelmeket nyilvánítani – és a mesélőtől választ kapni. A szájhagyomány így alkotta és őrizte meg a mese mikro- és makroszerkezetét olyannak, amilyennek ma ismerjük. A történetmondás mindenkor válogatást, tömö-rítést, irányt, belső kohéziót feltételez. Pszichológusok szerint az ember mindent úgy értelmez, hogy történetet csinál belőle. Mostanság a világ <%-2>elbeszélhetőségét, különösen a metanarratívák érvényességét vitatják<%0> ugyan posztmodern teoretikusok, ám a mesék, elbeszélések szerepét átvevő tévé-sorozatok hallatlan népszerűsége cáfolja érveiket. (A sorozatok minősége, vizuális-ponyvajellege más lapra tartozik.) A meséknek, bár a konkrét időn és téren túl játszódnak, van elejük, közepük és végük, akárcsak az emberi létnek. Mi több, tanulságuk is, ami nem mindig állítható egy-egy emberi sorsról. A történet – esetünkben az etikai töltéssel bíró cselekmény – adja a szerkezet vázát. A kerekség biztosítéka pedig az, állítja Banó István, hogy a történetnek „addig nem lehet vége, amíg a meseszövés menetébe bekerült szereplők, tárgyak, ígéretek vagy fenyegetések be nem töltik funkciójukat”. A történetemlékezet – vélik a kutatók – a szociális emlékezet legfontosabb formája, sajátosan magasrendű alakzat az emberi emlékezet fejlődésében. Pléh Csaba szerint „a történetemlékezeti modellekben, emiatt kerül a hangsúly a történet verbális oldala helyett a történet epizód szerveződésére, amely a valóságos, nem elbeszélt eseményekre ráhúzott sémaként is tételeződik, mint azok megjegyzésének és felidézésének irányítója”. A népmeséről azt vallja B. Bettelheim, hogy az elégíti ki legteljesebben a gyermek és a felnőtt pszichés igényeit. A kijelentést megerősíthetjük. Az olyan kultúrákban, ahol a metafizikai hagyomány élő – például Kínában Lao-ce és Konfuciusz öröksége – a mese sokáig egyeduralkodó volt a próza területén. (Az élő metafizikai<D> hagyomány szükségességét azért hangsúlyozom, mert az magas szinten válaszol a létezés kérdéseire és keretet biztosít a közösség szellemi életének.) A klasszikus kínai irodalom nem ismerte a novellát, csak az elbeszélést. A novellát Európától vette át. Szórakoztató irodalomnak, erkölcsi példázatnak sokáig elegendőnek bizonyult a mese. Nyilván nem véletlen, hogy a novella az egyéniséget előtérbe helyező Európa műfaja. Az individum azonban mára elszakadt gyökereitől, kötő-déseitől, a hagyománytól és a közösségtől. Valószínűleg ez lehet egyik oka, hogy ismét fogékonnyá vált a mesék iránt. Tolkien sikere – és a Gyűrűk ura<D> köré szerveződő mozgalom – pszichés hiányokról árulkodik. Az elekt-ronikus médiákban mesefolyamokkal és gyermekded hősökkel találko-zunk, akik a kor bugyuta mitológiájának jelmezében tündökölnek. (Talán elég a Supermanra utalni. ) Ezt a neoinfantilizmust a médiaipar serényen kiszolgálja, vagy talán pontosabb azt mondani: teremti. Itt kellene szembenézni Heidegger felvetésével. A német gondolkodó úgy vélte, hogy a technika maga alá gyűrheti az embert, akinek elgyö-kértelenedésének éppen most lehetünk tanúi. (A kijelentés húsz évvel ezelőtt hangzott el.) Tudjuk, a technikai eszközök önmagukban semlegesek, használatuk dönti el értéküket. Egy felmérés szerint az USA-ban az átlagfiatal heti 28 órát tölt a tévé előtt, 20 percet az anyjával és ötöt az apjával. Amit a képernyőről kap, az a felszínes és hamis világ. A kóros tévézés nem egyéb, mint menekülés a valóság elől, a valódi érzelmek elől a sekélyes, rózsaszín habból készült hollywoodi álmokba. A híradók tudósításai is egyoldalúak, a szociálpszichológusok szerint agresszívebbnek mutatják be a világot, mint amilyen, ezzel az agresszív viselkedést kódolják a nézőbe. Még lesújtóbbak a Tom és Jerry<D> típusú rajzfilmek, amik a konfliktus megoldására egyetlen mintát mutatnak fel, jelesül azt, hogy oda kell vágni. Ha ez nem elég, akkor jöhet a baseballütő, az úthenger, a dinamit. Érdemes hosszabban elidőzni ennél a rajzfilm-fajtánál. Az akciófilmek szerkezete, mozgalmassága, immoralitása fedezhető fel itt. A dolog azért veszedelmes, mert a brutalitást, az agresszivitást humorba csomagolja. A mozgóképek, akciójelenetek folyamatos inváziója a retinára nem engedi el a néző figyelmét egyetlen pillanatra sem. Nem tud kiszakadni, elgondolkodni azon, mi is történik valójában. Folyamatosan sokkolják a képek. A Tom és Jerry éppen azt utasítja el, amiből a mese fölépül, az emberi beszédet. Általában zenére püföli egymást a macska meg az egér. Ki lehet próbálni: a felnőtt akciófilmek szintén tökéletesen követhetőek hang nélkül. Míg a hazai kereskedelmi csatornákból nem kezdett ömleni a vizuális szemét, sokan a külföldi adókon lesték ezeket a pompás alkotásokat, és a nyelvismeret hiánya nem okozott semmi gondot. A Walt Disney-produkciók bizonyos része alkalmasnak bizonyult arra, hogy fogyasztóvá nevelje a felnövekvő nemzedék zömét. A reklámértéken túl kár lenne különösebbet keresni bennük. (A hangsúly a rajzfilmek közötti reklámon van, ahogy az akciófilmet megszakító hirdetéseken a felnőtt műsoroknál.) Ezekben a produkciókban élesen elválik az elkészítés profizmusa és a mondanivaló világa. A magyar rajzfilmek toronymagasan felülmúlják az amerikait – természetesen – a gyermekek és nem a hirdetők szempontjából. Jankovics Marcell munkáit feltétlenül ki kell emelni. Titkuk a szerző alapos mitológiai jártasságában rejlik, valamint annak felismerésében, hogy a kisgyerek szereti a szép rajzokat és élénk a képzelete. A látásmódja közelebb van a mítosz világához, mint a sivár racionalizmushoz, a felnőttek kiüresedett tekintetéhez. A mai gyerekek tele vannak szorongással, mivel magányosak. Szociológusok szerint a tévé bekapcsolása csökkenti a szorongást, mert azt a benyomást kelti, hogy van még valaki a lakásban. A tévé háttérzaja a konyhában tevékenykedő anyukát, pontosabban annak hiányát pótolja, már amennyiben pótolja. A megszületőben lévő virtuális világ felszámolhatja a valóságot. Nem lesznek többé valódi örömök, legföljebb szintetikus örömök; magyarul: műörömök. A technika maga alá gyűri az embert. Az elgyökértelenedés – vagy Nagy László szavával: az emberi arc elvesztése – közelebb van, mint gondolnánk. Csupán egyetlen példa: ha a filmek alá bejátszott konzerv-nevetés nem volna, könnyen lehet, hogy őfelsége a vizuális fogyasztó nem tudná többé mikor kell felnyeríteni. Az alulmúlhatatlan tévés show-mű-sorok csaknem mindegyikében lámpák gyulladnak ki: most kell vihogni, tapsolni, dobogni! Pavlov kutyáinak IQ-ját kezdi megközelíteni a tömeg-ember. Az Internet óriási lépés az információk célba juttatásában, de megvannak az árnyoldalai. Az újfajta kapcsolatteremtés magában hordja a menekülés, a valóságtól elfordulás veszélyét. Könnyebb a világhálón párbeszédet folytatni és barátokat keresni a virtuális mezőben, mint a szomszéd hús-vér embert elviselni, ne adja Isten elfogadni és szeretni. A virtuális világban a technika a fantázia segítségével megteremti az ideális másikat. A mese különleges helyet foglal el a közösségteremtésben. A mesemondás során az előadó és a hallgatóság – a mesélő szülő és gyermek – szinte eggyé olvad. Együtt éli meg a fordulatokat, a félelmet, aggódást, örömöt. Ahol mesélnek a gyereknek, ott nem fordulhat az elő, ami az Egyesült Államokban, ahol a megkérdezett gyerekek döntő többsége, ha választani kellene apja és a tévé között, habozás nélkül a készülék mellett döntene. De térjünk vissza az altenbergei országút csillagkereső kisfiújához. Tör-téntek kísérletek a mesék asztronómiai és naptári vonatkozásainak megfej-tésére Papp Gábor, Jankovics Marcell és mások részéről. Jankovics eredményei a népmesék és a csillagos ég összefüggéseiről meggyőzőek, de számunkra most fontosabb az a lélektani igény, amely a Földet és eget antropomorfizálta. Az ember otthon akarta magát érezni az univerzumban, ezért <D>allegorizálta, mitizálta és – mesék segítségével – birtokba vette a valóságot. Pontosabban: megteremtette a valóságot. (A nyelv, a szó ereje amivel „megszelidíti” a világot a homo sapiens, nem elhanyagolható. Valójában a nyelv segítségével formálja a saját képére.) Az ősi, mitikus-szakrális tudatot Molnár Tamás szerint a kereszténység számolta fel, megfosztva szent jellegétől a világegyetemet. Megszüntette „drámai-mitikus természetét” és „a félisten égitesteket élettelen kőtömbökké nyilvánította”. „Ami a kereszténységet megkülönbözteti a hagyományos felfogástól, az a szent elmozdítása a kozmikus térből, és áthelyezése az Isten és ember között fennálló erkölcsi térbe.” Valójában ez az elmozdítása a szentnek, – ahogy Molnár Tamás fogalmaz – csupán az etika területén történt meg. A materiális értéketikát (Arisztotelész etikái) és a törzsi szokásjogot (tabukat, totemeket stb.) felváltotta az isteni megbocsátásra és büntetésre épülő morál. Ám elég a keresztény művészetek lexikonát fellapozni, hogy láthassuk, kialakult egy új, keresztény mitológia. A kereszténység ismét benépesítette, átszellemítette a füvektől a csillagokig az univerzumot. (Az ibolya Mária szimbóluma lett, a hal Krisztust jelzi, a kígyó, a harkály a gonosz jelképe, a Vénust – az Esthajnalcsillagot – a magyar népi vallásosság Szent Lászlóval azonosította.) A kereszténység azonban századunkra végképp elveszítette mítosz-képző erejét. Egyes szerzők, mint a már említett Tolkien, vagy az eleven, ősi kultúrába születő Garcia Marquez megőrizték ezt a képességüket, ám ezek egyéni erények. (Közbevetőleg: Arany Toldijának népszerűségét Hoppál Mihály a mítoszi és népmesei elemek szerencsés felhasználásában látja.) Az utolsó nagy tömeghatású ideológiák – a fasizmus, a nácizmus, a kommunizmus – tudatosan építettek az ember mítosz iránti fogékonyságára. Ismerjük a nácik és a szovjetek hivatalos művészetét. Erősen vonzódtak az emberfeletti méretekhez. Gigantomán tervek: legyen szó városokról, szob-rokról, a III. Internacionálé tatlini látomásáról, netán az évente megtartott „nürnbergi happeningről”, a pártnapról. A szovjet kollégák sem maradtak el. Különböző héroszokat teremtettek a derék Morozovtól a halhatatlan Leninig. A halhatatlan halálának pillanatában a leleményes akcionisták megállították az időt. Azóta Iljics a ragozás minden idejében él, igaz, kissé sápadttá mumifikálódva. (Elföldelése még mindig komoly ellenállásba ütközik. Hiányzik az orosz Nietzsche, aki megfelelő súllyal bejelenthetné a gyászhírt.) A hazai szocialista mitológia, amit rendkívül leleményesen szoc. reálnak neveztek, szép virágokat hozott az irodalomban. Három rövid tétel Murányi-Kovács Endre és Zsuzsa könyvéből – A Rákosi-zászlóért! <D>– ennek bizonyítására. Az első lépés az (új)világ teremtése. A káoszból (esetünkben: a kapitalizmus) új rend születik: „országunk, életünk hihetetlen gyorsasággal fejlődik. Ahol tegnap széljárta pusztaság volt, ma új, pompás város emelkedik, ahol ma még a láthatár széléig kietlen, szikes földek sorakoznak, holnap már újonnan épült csatorna mentén gazdag termést fogunk aratni. Ahol tegnap még gazzal benőtt, szeméttel teledobált üres telek szomorkodott, ott ma már vidám játszótér hívja a gyermekeket.” Szinte hihetetlen. Igaz, a teremtő (Rákosi ) csak a szavak, az eszme erejével akart alkotni. Neki, mint köztudott, kevésbé sikerült, pedig hat napnál jóval több állt rendelkezésére. Az ifjúsági regényben szereplő pajtások a nép atyjának születésnapjára felajánlást tesznek. Ez, lélektanilag, a szocialista eszmekörben nagyjából az, ami az archaikusban az áldozat. Az egyik úttörő színdarabot készül írni. „Édesapjával együtt egész vasárnap délután lapozgatták a Rákosi-pert és a füzeteket.” Azaz a hérosz (vagy megváltó) szenvedéstörténetét. Égi és földi eredete világos: bár egy elvtárs közülünk, azért több is, hiszen mindnyájunk atyja. Tetteink végső értelmét az ő elégedettsége adja meg. Nem szabad szomorúságot okoznunk neki, méltónak kell lennünk a bizalmára: „– Mit szólna Rákosi elvtárs, ha megtudná, hogy a Hámán Kató-raj nem birkózott meg becsületesen a tanulással…?” A könyv végén azonban fellélegezhet az olvasó: a Hámán Kató-raj teljesíti szoc. kötelességét. A jutalom természetesen nem marad el, megadatik nekik a földi paradicsomban ( Bp. XIV. kerület, Hősök tere, 1952 május 1.) a színről-színre látás kegyelme. A főhős közeledik a raj élén az emelvényhez, „ahol mindjárt meg fogja látni Rákosi elvtársat. […] Igen, már itt van az emelvény […] ott áll középen mosolyogva Ő, Ő, aki mindannyiunk vezére s mosollyal az arcán integet az ünneplő népnek, integet az újjongó úttőröknek. Most! Most! Zsófi elhalad az emelvény előtt, magasra emeli a zászlót, és úgy kiáltja, hogy meghallja Ő is, úgy kiáltja pajtásaival együtt, az egész néppel együtt, lelkesen és tiszta szívből: ÉLJEN RÁKOSI !” Halleluja! (A történelmi mese tanulságai remélhetően közismertek.) Napjainkban élesen elválik a fogyasztás mitológiája és az újspiritualizmus. A fogyasztás kultuszhelyeit jól ismerjük, ezek a bevásárlóközpontok, ilyen-olyan plázák. Ideológia gyanánt megteszi a reklámözön, nyelv helyett a szlogenek, a Barbie és Pepsi-érzés, a Coca Cola-kultúra, a média-függőség. Állandó, túlhevült lelkesültség harsog a slágeradókból, hogy ne legyen csönd egy pillanatra sem, mert a magányos fogyasztó (ember) találkozhat önmagával. Nem mintha sokat tudna kezdeni vele. Az ezredvégre a valódi sors felszámolódóban van, a létezés helyett lebegünk a valóság és a virtuális világ között. Itt állunk az igénytelenség paradicsomának kapujában. A szerencsésebbek már bejutottak. (Boldogok a hitel-kártyatulajdonosok, mert övék a szupermarketek országa.) A neo spiritualizmus más utakon jár. Különféle szekták, félig értett keleti tanok vonzzák a gyökérteleneket, a fogyasztást elutasítókat, valamint azokat, akik meg-csömörlöttek elgépiesedett koruktól. A ma kérdéseire időnként anakronisztikus válaszokat lelnek és önmegtagadó életmódba menekülnek. Ideológia készül a zöldségevéshez. Akadnak vallási csoportok, amelyek vezérkara üzleti vállalkozásnak tekinti mások legszentebb érzéseit. Ők az igazi spirituális seftelők: hitben utaznak. A lélek azonban hiteles dolgokra vágyik. Valódi élményekre és örömök-re, megrendülésre és katarzisra. Míg ezeket a sorokat írom, az országban aláírásgyűjtés folyik – a gyermekek között –, hogy egy képernyőről lekerült rajzfilmsorozatot, amit a szakemberek károsnak tartottak, újra vetítsenek. Természetesen a demokrácia jegyében. Az Egyesült Államokban az 1960-as, majd az 1980-as években merült fel az ötlet, hogy az ókori gladiátor-játékok mintájára oroszlánok és emberek között viadalt rendezzenek. Az engedély megtagadása – gondolom – nem a demokratikus jogok csorbítását jelentette. Talán az állampolgári jogok gyakorlását nem itt kellene kezdeni. Maradjunk az Altenberg irányába pedálozó kisfiúval, aki csillagokat keresve elindult önmaga felé.